Rainer M. János* történész, az 1956-os magyar forradalom és a Kádár-korszak egyik legismertebb kutatója. A Hungría Hoy 70. évfordulós különszámának interjújában 1956 előzményeiről, Nagy Imre reformpolitikájáról, a társadalom radikalizálódásáról, Moszkva és a Nyugat szerepéről, valamint a forradalom mai emlékezetéről beszél.
Az interjú központi kérdése: mi történik akkor, amikor egy politikai rendszer felismeri a reformok szükségességét, ugyanakkor fél azok következményeitől?
I. Hogyan jutott el Magyarország 1956-ig?
1. Hetven év távlatából mennyiben értelmezhető az 1956-os forradalom egy olyan politikai rendszer válságaként, amely túl későn kezdett hozzá a reformokhoz?
1956 nem tekinthető olyan forradalomnak, amit a megkésett reformok okoztak. Inkább azt lehet mondani, hogy Magyarországon a reformok eléggé korán kezdődtek. Sztálin halála után, 1953-tól megkezdődött a sztálini rendszer korrekciója, és készültek reformelgondolások is. 1956 és a reformok összefüggése inkább az, hogy a forradalom nem a zsarnokság mélypontján tör ki, hanem akkor, amikor a régi rendet reformokkal próbálják enyhíteni. És hozzájárult az is, hogy az 1953-ban bevezetett változtatásokat 1955-ben, úgy tűnt, visszavonják.
2. Milyen volt Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi helyzete a forradalmat közvetlenül megelőző években? Mely tényezők vezettek oda, hogy a felgyülemlett elégedetlenség 1956 októberében ilyen erővel tört felszínre?
Elsőként említeném a szovjet típusú rendszer bevezetésének nemzeti problematikáját. A magyar társadalom többsége úgy érezte, hogy a szocializmus e formája szovjet diktátum. A második tényező a gazdasági helyzet, illetve ezzel összefüggésben az életszínvonal problémája. A háború utáni újjáépítést követően az életviszonyok számottevően romlottak. A harmadik tényező a frusztrált, dezintegrált, identitásában zavart társadalom, amely a negyvenes évek harmadik harmadától erőszakolt átalakításon ment keresztül. Ennek révén számos jelentős társadalmi réteg helyzete ellehetetlenült, eltűnt a régi elit, de azt lehet mondani, az elégedetlenség általános volt, társadalmi helyzettől függetlenül. Szerepet játszottak kulturális tényezők is, mint például az erőszakos oroszosítás, az orosz nyelv kötelező tanulása és így tovább. Végül, de nem utolsósorban, a forradalom kitörésének egyik oka az volt, hogy az értelmiség és az egyetemi ifjúság körében erjedés indult, amelyben erőteljes változtatási igény nyilvánult meg.
3. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa és a desztalinizáció kezdete után hogyan alakultak az erőviszonyok a magyar kommunista vezetésen belül? Mekkora tényleges mozgástere volt a reformerebb irányzatoknak Rákosi Mátyás csoportjával szemben?
A szovjet pártkongresszus erősen behatárolta az 1955-ben ismét felülkerekedő Rákosi Mátyás hatalmát és politikai mozgásterét. A magyar pártvezetésen, ahogy egyébként az összes szovjet rendszerű ország elitjében, elbizonytalanodás, önbizalomhiány és revízióra való hajlam jelentkezett. Ez nem jelentette okvetlenül koherens reformprogram megszületését vagy elkötelezett reformerek csoporttá szerveződését. Elsősorban a hatalom féltése játszott szerepet a csoportképződésben. Rákosi közvetlen ellenfelei a pártvezetésben a korábbi vezérre igyekeztek hárítani a felelősséget a sztálinizmusért. Az igazi reformerek, Nagy Imre és értelmiségi köre, a pártvezetésen kívül tevékenykedtek.
4. Amikor az 1956 előtti magyar reformtörekvésekről beszélünk, elsősorban gazdasági reformokról volt szó, vagy létezett politikai nyitásra irányuló elképzelés is? Meddig voltak hajlandók elmenni a reformerek?
Először talán azt kell leszögezni, hogy a reformnak nem volt kidolgozott és átfogó programja. A gazdasági elképzelések bizonyos piaci elemek bevezetéséig terjedtek, és jobbára a tervgazdaságot igyekeztek egyszerűsíteni. A politikai nyitásra irányuló elképzelések csak egyes reformereknél terjedtek például a többpártrendszer bevezetéséig. Ezt Nagy Imre maga is szigorúan a kommunista párt vezetésével képzelte el. Hasonlóképpen állt a helyzet a nemzeti függetlenség kérdésével. Nagy Imre gondolkodott erről is, eljutott a tömbön kívüliség és a semlegesség felvetéséig, de hiányzott az a gyakorlatias elképzelés, hogy ezeket a célokat miképpen lehetséges elérni.
II. Nagy Imre és a belülről történő reform korlátai
5. Nagy Imre maga is a kommunista mozgalomból érkezett. Mit tanít az ő pályája arról, milyen lehetőségei és korlátai vannak egy autoriter rendszer belülről történő átalakításának?
Nagy Imre viszonylag képzett marxista volt, a kommunista párt magyarországi első nemzedékéből. Pályája során végig hajlamos volt különféle ortodox tételekkel gyakorlati alapon, pragmatikus kiindulópontból vitatkozni. Nagyon sokáig, gyakorlatilag 1955-ig azonban nem jutott el a pártfegyelem felmondásáig, és konfliktusai nyomán rendre önkritikát gyakorolt. Ez a körülmény még 1956-ban, majd a fogságban is meghatározta viselkedését, legalábbis részben. Azt lehet mondani tehát, hogy politikusként reformer volt, de nem volt kritikai gondolkodó. Reformjait, ha nem is a szovjet típusú rendszeren, de a szocializmus gondolati és társadalmi rendszerén belül képzelte el.
6. Melyek voltak Nagy Imre legfontosabb gazdasági és politikai reformelképzelései még azelőtt, hogy a forradalom eseményei sokkal radikálisabb álláspontok felé sodorták volna?
Nagy Imre úgy vélte, hogy a szocializmus felépítéséhez hosszabb történelmi szakasz, több évtized szükséges, különböző területeken különböző hosszúságú idő. Ezt elsősorban a mezőgazdaság átalakítására gondolta ki részletesebben. Az volt az álláspontja, hogy ismerve a magyar parasztság földhöz való viszonyát, meg kell várni, amíg egy hosszabb nevelődési folyamat után a parasztok belátják a közös gazdálkodás előnyeit. Tehát ellenezte a gyors és erőszakos átalakítást, egy fokozatos politikai irányvonalat javasolt, több toleranciát és általában az erőszakos eszközök elkerülését. Ami az általános gazdaságpolitikát illeti, úgy vélte, hogy annak legalábbis részben a hazai adottságokra kell épülnie, és nem lehet kizárólagosan a nagy nyersanyagigényű nehézipar fejlesztésére összpontosítani. A politikai szerkezetet illetően az volt a véleménye első miniszterelnöksége alatt, hogy a magyar társadalom, a nem szocialista társadalom, egy átmeneti állapotban van, ezért különböző, eltérő érdekű csoportok léteznek, ezeknek pedig kell lennie valamiféle politikai képviseletének. Gondolkozott azon, hogy a kommunista párt vezetése alatt valamiféle többpártrendszer, vagy a parasztságnak, a városi kispolgárságnak valamiféle pártszerű képviselete lehetne. Ezért kísérletezett 1954- ben a Hazafias Népfront nevű politikai szervezettel, amelyet a párt mellett, de a párt vezetése alatt képzelt el.
7. 1956 októberének első szakaszában számos követelés még a szocialista rendszer reformjaként volt értelmezhető. Mikor és miért alakult át a rendszer megreformálásának igénye magának a rendszernek a meghaladására irányuló követeléssé?
Az 1956. október huszonharmadikai követelések, amelyeket a híres műegyetemi pontok tartalmaznak, részben rendszerváltó követelések voltak. A többpártrendszer, a szabad választások és a polgári és politikai szabadságjogok, mint a sajtószabadság, a véleményszabadság, a lelkiismereti szabadság: ezek a szovjet típusú rendszerben értelmezhetetlenek voltak, vagyis ezek a követelések rendszerváltók voltak. Más tekintetben, mondjuk a tulajdon szerkezetét vagy a koordináció módját illetően, ilyen radikális rendszerváltó követelések valóban nem fogalmazódtak meg. Hozzá kell tenni, később sem nagyon voltak ilyenek. De a politikai rendszert illetően ez rendszerváltó program volt. Nem tartalmazta viszont az erőszakos fellépés, a forradalom igényét vagy pláne forgatókönyvét, vagyis október 23. tüntetői a céljaikért békés eszközökkel kívántak fellépni.
8. Mondhatjuk-e, hogy 1956 egyik alapvető ellentmondása az volt, hogy mire a hatalom bizonyos reformokat hajlandó lett volna elfogadni, a társadalom egy része már nem tartotta azokat elegendőnek?
Ha a hatalom bizonyos reformokat hajlandó lett volna elfogadni, akkor a magyar forradalomra nem kerül sor abban a formában, ahogy ma ismerjük. Éppen az volt a probléma, hogy október 23-án a tüntetők politikai javaslatait a párt vezetése nemcsak elutasította, hanem azonnal megtette az előkészületeket egy erőszakos fellépésre. Így például behívták a szovjet csapatokat Budapestre. Úgyhogy a társadalom nyilván üdvözölt volna egy politikai megoldást, tárgyalásokat például a tüntetők képviselői és a párt vezetése között, ahol a tüntetőket nyilvánvalóan nem a pontok fiatal és tapasztalatlan fogalmazói, hanem valószínűleg Nagy Imre és elvbarátai képviselték volna. Ez azonban csupán egy játék, mert a követeléseket elutasították.
III. A társadalom, az ellenzék és a radikalizálódás
9. Mi magyarázza, hogy a követelések néhány nap alatt ilyen gyorsan radikalizálódtak, egészen a politikai pluralizmus, a semlegesség és a Varsói Szerződésből való kilépés követeléséig?
Pontosan az előbbi kérdésre adott válasz magyarázza. A békés eszközökkel fellépő politikai változás igénye teljes és erőszakos elutasításban részesült. Ráadásul a szovjet csapatok fellépésével a mozgalom határozott nemzeti függetlenségi dimenziót öltött. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a függetlenség követelése amúgy is meghatározta az október huszonharmadikai pontokat. A fegyveres konfliktus kirobbanása után, majd amikor a mozgásban lévő társadalmi csoportok úgy érezték, hogy a hatalom meghátrál, illetve elfogadja a követeléseket, természetes módon radikalizálódtak.
10. Október 23. előtt létezett-e kellően szervezett ellenzék vagy disszidens közeg, amely politikai reformokra tudta volna kényszeríteni a rendszert, vagy maga a forradalom teremtett néhány nap alatt olyan politikai szereplőket és tereket, amelyek korábban gyakorlatilag nem létezhettek?
Ellenzéki és másként gondolkodó közeg létezett, ennek tetemes része a párton belül tevékenykedett, és főleg értelmiségiekből állt. Ez nem volt megfelelően, vagy akár kellően szervezett erő. Inkább informális hálózatról lehetne beszélni, amely azonban adott esetben akár néhány nap alatt képes lett volna valamiféle szerveződésre. És közöttük valóban voltak olyan tapasztalt politikusok, akik egy lehetséges tárgyalás során az ellenzék vezetőiként képesek lettek volna fellépni. Így viszont, hogy ilyesmire nem került sor, a forradalom részben maga is termelt ki vezetőket, akiknek a spektruma sokkal szélesebb volt természetesen, mint a pártellenzéké. Ebben felbukkantak az 1945 utáni úgynevezett koalíciós korszak politikusai, és nyilvánvalóan felbukkantak olyan személyek, akik például a fegyveres harc szervezésében vagy vezetésében tűntek ki, akár egészen fiatal emberek. Ugyanígy a különböző helyi munkástanácsokban, nemzeti vagy forradalmi bizottságokban ott rejlett egy új politikai elit csírája, amely kedvezőbb feltételek között ugyancsak viszonylag gyorsan a hálózatos szerveződés útjára lépett volna.
11. Milyen szerepet játszottak a diákok, az értelmiségiek, a munkások és a munkástanácsok ebben az átalakulásban? Mennyiben vitték tovább Nagy Imre kormányát olyan irányba, amelyet eredetileg talán maga sem tervezett?
A diákok, ahogy az értelmiségiek is, egy rendkívül sokszínű társaság volt. Annyi munkás- és parasztszármazású fiatal nem tanult a felsőoktatásban Magyarországon, mint az 1950- es évek közepén, soha korábban, és hozzá kell tenni, hogy valószínűleg később sem. Így tehát valamiféle egységes diákarculatról a generációs dimenzión túl nem lehet beszélni. Az értelmiség politikailag látható és valamelyest szervezett része a kommunista ideológiából kiábrándult és a sztálinizmus gyakorlatát felülvizsgáló, azt bíráló csoportból tevődött össze. Ezen túl nyilván számos eltérő kulturális hátterű, múltú és státuszú, pozíciójú értelmiségi csoport létezett. A forradalom alatt sem a diákság, amelyik huszonharmadikát kezdeményezte, sem az értelmiség egységes fellépése nem mutatható ki. A követeléseket és Nagy Imre kormányát nem ők, hanem elsősorban a sztrájkot szervező munkástanácsok és a radikális fegyveres felkelők befolyásolták.
IV. Mi történik, amikor egy rendszer fél a reformoktól?
12. Létezik-e egy olyan pont egy autoriter rendszer történetében, amikor a reformoktól való félelem már nagyobb veszélyt jelent magára a rendszerre, mint azok a változások, amelyeket megpróbál megakadályozni?
Elvileg létezik ilyen. Gyakorlatilag azonban az autoriter rendszerek azért és akkor kerülnek végső válságba és veszélybe, amikor kiderül, hogy elmulasztották ezt a pillanatot, elmulasztották az utolsó pillanatot, amikor tárgyalások és politikai kompromisszum révén valamit megmenthetnek hatalmukból.
13. Milyen szerepet játszott a pártapparátus, az állambiztonság, a katonai struktúrák és azoknak a csoportoknak az ellenállása, amelyek helyzete a rendszer fennmaradásától függött? Mennyire képesek az ilyen struktúrák elfogadni saját hatalmukat korlátozó reformokat?
A totalitárius rendszer egyik lényege, sőt talán a legeslegfontosabb vonása, hogy nem tesz lehetővé csoportos, vagyis kollektív autonóm cselekvést, fellépést, sőt politikai érdekek artikulációját sem. Így azt, hogy a pártapparátus, az állambiztonság vagy a hadsereg nem pártolta a reformokat, nem tartom nagyon jelentős veszélynek. Nem voltak abban a helyzetben sem, hogy mondjuk egy reformhajlandóságú vezetést megakadályozzanak politikai kompromisszumon való gondolkodásban. Egy ortodox vezetés ugyanúgy számíthatott a parancsai végrehajtására, mint egy reformer.
14. Általánosabb értelemben: képes-e egy autoriter rendszer mélyrehatóan megreformálni önmagát anélkül, hogy veszélybe sodorná azokat a struktúrákat, amelyek a fennmaradását biztosítják?
A példák azt bizonyítják, hogy az autoriter rendszerek véglegesen nem képesek megreformálni magukat, legalábbis az európai kultúrkörben. Ellenkezőleg, inkább hajlamosak a megmerevedésre. Kornai János a szovjet típusú rendszer úgynevezett klasszikus változatát – így nevezte azt a szisztémát, amelyik a Szovjetunióban jött létre először az 1920-as–1930-as évek fordulóján – szövethez hasonlította, amelyből, hogyha kihúzunk egy szálat, akkor felbomlik az egész, előbb vagy utóbb.
V. Moszkva és a Nyugat
15. A magyarországi reformok végső korlátja nemcsak Budapesten, hanem Moszkvában is volt. Mit tanít 1956 egy kisebb ország tényleges szuverenitásáról akkor, amikor egy nagyhatalom saját stratégiai érdekszférája részének tekinti?
1956 erre vonatkozó tanulsága az, hogy a kisebb országok szuverenitása birodalmi érdekkörben nem érvényesülhet. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos területeken részleges önállóság akár ki ne alakulhatna, és még Sztálin idejében sem az történt, hogy mindent Moszkvában döntöttek el, ami Magyarországon történt. A desztalinizálás egyben a szuverenitás részleges visszaszerzését is tartalmazza. De teljesen szuverén a birodalmi érdekkörben egy ország nem lehet. Óriási különbség van aközött, hogy ez egy oktrojált, ráerőszakolt birodalom, vagy esetleg „empire by invitation”, ahogyan azt a nyugat- európai országok és az Egyesült Államok viszonyára mondták.
16. Sok magyar reményeket fűzött a Nyugathoz. Mit vártak valójában, és mit tanít 1956 a nemzetközi szolidaritás, illetve egy nagyhatalom tényleges kockázatvállalási hajlandósága közötti különbségről?
A Nyugattól a magyar társadalom segítséget várt. Hogy ez milyen, az gyakorlatilag mindegy: segítséget ahhoz, hogy az ország visszanyerje a függetlenségét. Ez az adott esetben, a hidegháború abban a szakaszában alig kivitelezhető feladat lett volna. Nem biztos, hogy eleget gondolkoztak a nyugati döntéshozók, hogy hogyan tudnának segíteni, de a végső megoldás valószínűleg háború küszöbére sodorta volna a két szemben álló világrendszert. Ezt pedig egyik sem akarta, és az akkori tömegpusztító fegyverek fejlettségi fokán nem is nagyon akarhatta. Nem szabad elfelejteni, hogy a hidrogénbomba kifejlesztése után vagyunk már. Vagyis a nemzetközi szolidaritás sokkal inkább az érintett, a hírektől megérintett társadalmak ügye volt és maradt. A nemzetközi politika pedig nem tudott megoldást arra, hogy ha egyszer elismerte a szovjetek érdekszféráját, az érdekszférához való jogukat – márpedig a második világháború után ez történt –, akkor mit is tehetne Magyarországért túl azon, hogy szóban kifejezi a szolidaritását. 1956 felismerése inkább az volt, hogy ha egyszer így áll a helyzet, akkor nem szabad többet azt a képzetet kelteni a szovjet típusú rendszerek társadalmaiban, hogy a Nyugat majd valamikor, bizonyos feltételek fennállása esetén felszabadítja őket. És a propagandaszervek tevékenységét ebben az értelemben meg is változtatták 1956 után.
VI. 1956 emlékezete és a jelen politikája
17. 1989 után különböző politikai erők eltérően próbálták meghatározni, mit jelentett 1956. Orbán Viktor kormányzása alatt a forradalom különösen hangsúlyosan a nemzeti szuverenitás történeteként jelent meg, miközben Nagy Imre alakja kevésbé került előtérbe, az 1956-os Intézet pedig elvesztette korábbi önállóságát. Ön szerint ez 1956 legitim újraértelmezése, vagy inkább a történelmi emlékezetnek a jelen politikai igényeihez való igazítása?
1956 minden újraértelmezése legitim, véleményem szerint. Mindenkinek jogában áll különbözőképpen értelmezni a történteket, ez egyébként is elkerülhetetlen. A történelmi emlékezetnek a jelen politikai igényeihez való viszonyítása pedig eleve elfogadhatatlan, bármelyik politikai erő is tegye azt. Ennélfogva azt gondolom, hogy állami emlékezetpolitikára, főleg külön intézmények formájában, nincsen szükség a huszonegyedik században.
18. Hogyan értelmezi azt a paradoxont, hogy egy Moszkva döntése alapján, a szovjet hadsereg által levert forradalom ma gyakran a Brüsszellel fennálló politikai konfliktusok hivatkozási pontjaként jelenik meg, miközben Magyarország ezzel párhuzamosan szoros kapcsolatokat tartott fenn Oroszországgal?
Ezt a paradoxont egyszerűen egy oktalan és szégyenletes külpolitika értelmetlen kivetülésének látom.
Zárókérdés
Hetven évvel később mi 1956 legfontosabb figyelmeztetése azoknak a társadalmaknak és politikai rendszereknek, amelyek tudják, hogy változniuk kellene, ugyanakkor félnek a változás következményeitől?
Gondolom, hogy a kérdés elsősorban a politikai rendszerekre vonatkozik, amelyek tudják, hogy változniuk kellene, ugyanakkor félnek a változás következményeitől. A problémát inkább abban látom, hogy nem gondolják azt az autoriter és diktatórikus rendszerek, hogy változniuk kellene, ugyanakkor félnek minden változástól. Ennek a problémának egyetlen feloldása van: a politikai uralom demokratizálása és humanizálása, vagyis demokratikus felhatalmazás alapján a társadalmi igazságosságot is fontosnak tartó politikai rendszerek kialakítása. A magam részéről 1956 fő tanulságát abban látom, hogy ezek az autoriter és diktatórikus rendszerek időről időre, hosszabb vagy rövidebb idő után, szükségképpen szembekerülnek az ember szabadságra irányuló vágyával és törekvésével.
Az interjúalanyról
Rainer M. János (Budapest, 1957) történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A második világháború utáni magyar történelem kutatója, munkásságának középpontjában az 1956-os forradalom és a Kádár-korszak áll. 1997 és 2011 között az 1956-os Intézet főigazgatója volt, 2009 óta az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemhez kötődik. Számos könyv szerzője; munkásságát többek között Széchenyi-díjjal ismerték el.
Kövesse az „1956 – 70 évvel később” különszámot
Kérje e-mailben a Hungría Hoy különszámának új írásait az egész hét folyamán.
Különszám | 1956 – 70 évvel később
Ez az írás a Hungría Hoy 1956-os magyar forradalom 70. évfordulójára készülő különszámának része.
Pingback: Lo que ocurre cuando un sistema intenta reformarse demasiado tarde: entrevista con János M. Rainer - Hungría Hoy