Müller Rolf* történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) kutatója. Munkásságának középpontjában az 1945 és 1990 közötti magyar politikai rendőrség tevékenységének és az állambiztonsági iratoknak a történeti feldolgozása áll.
A Hungría Hoy 1956-os forradalom 70. évfordulójára készülő különszámának interjújában Müller az állambiztonság forradalom előtti és utáni működéséről, a megfigyelés és a megtorlás mechanizmusairól, valamint az iratok megnyitásának mai kérdéseiről beszél.
I. Az állambiztonság 1956 előtt és a forradalom idején
1. 1956 előtt hogyan szerveződött a magyar állambiztonsági apparátus, és milyen helyet foglalt el a politikai rendszerben? Miért vált az ÁVH a rendszer egyik legelutasítottabb jelképévé?
A politikai rendészeti osztályokat a második világháborús front elvonulásával egyidejűleg szervezték meg azzal az elsődleges céllal, hogy a háborús bűnösöket és a nyilasokat kézre kerítsék, a nyomozások lefolytatása után pedig bíróság elé állítsák. Ez a megszálló hatóságok felé kötelezettség, valamint a lerombolt, hatalmas embervesztességet szenvedett országban egyfajta társadalmi igény/elvárás is volt. Azonban hangsúlyozni kell, hogy az 1945-ben megszerveződő politikai nyomozószervek mindegyike a kommunista párt befolyása alá került és tevékenységüket az első pillanattól annak érdekei határozták meg. A párt csúcsvezetőinek, Rákosi Mátyásnak vagy Farkas Mihálynak a kézi vezérlésére számos példát találhatunk, míg a szintén a kommunisták sorait erősítő belügyminiszterek, mint Rajk László vagy Kádár János ugyancsak sokat tettek azért, hogy az államvédelemi szervek minél hatékonyabban léphessenek fel a politikai ellenfeleikkel szemben. Ennek a védettségnek és támogatásnak köszönhetően az államigazgatási hierarchiában a szervezet egyre magasabb szintekre léphetett fel, 1950-re a Minisztertanács alá rendelt Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kis túlzással már egy szovjet mintájú “állambiztonsági minisztériumnak” volt tekinthető, amely nemcsak nagyobb létszámú titkos apparátussal, de többezer fős karhatalommal és határőrséggel is rendelkezett.
Az államvédelmi szervek tehát a kommunista pártnak a hatalomért folytatott harcában, majd annak megtartásában komoly szerepet játszottak, a kiépült sztálinista diktatúra egyik (de nem egyetlen!) pillérének tekinthetők. Ebben a “küzdelemben” pedig az erőszakeszközök széles skáláját vették igénybe: a rejtett megfigyeléstől az ügynöki hálózaton keresztül a kihallgató szobákban elkövetett kínzásokig és az államvédelmi börtönökben és táborokban rutinná vált brutális büntetési metódusokig. Az erőszakalkalmazás kiterjedtsége hamar kollektív társadalmi tapasztalattá vált.
2. A forradalom napjaiban mi történt az állambiztonság tagjaival és szervezetével? Mit tudunk ma a levéltári források alapján az akkori tevékenységükről, illetve az ellenük elkövetett erőszakról?
Röviden azt mondhatjuk, hogy a forradalmi napokban az államvédelem szétzilálódott, sőt október 28-án Nagy Imre rádióbeszédében be is jelentette a szervezet feloszlatását. Azonban épp a már említett szervezeti sokféleség miatt ennél azért bonyolultabb volt a helyzet. A titkos, operatív állomány egy részét az irodájában érte a forradalom, sokan napokig nem is hagyták el munkahelyüket és az első adandó alkalommal a szovjet alakulatokhoz távoztak, míg voltak, akik félelmükben inkább a lakásukban vagy rokonoknál bújtak meg. Tény, hogy közülük többen a felkelők fogságába kerültek. A rendszer védelmére trenírozott karhatalmisták és a határőrök az események kirobbanásakor alapvetően a laktanyáikban állomásoztak. Alakulataikat eleinte bevetették a forradalmárok elleni harcban, egyes kaszárnyáiknál pedig tüntetők jelentek meg, ahol aztán sortűz dördült. Volt olyan csapategység, amely szervezetten a szovjetekhez csatlakozott, mások viszont a feloszlató határozat után egyszerűen elhagyták állomás- és őrhelyeiket.
A népítéletek és a lincselések – amelyek egy része épp a sortüzekre adott válasz, a „forradalmi erőszak» egyik megnyilvánulása volt – a kádári megtorlás során nagy hangsúlyt kaptak, hiszen jól alátámasztották a “csőcseléket és rovott múltú személyeket” a középpontba állító ellenforradalmi narratívát, s ilyen értelemben alapvetően meghatározták az 1956-ról szóló hivatalos beszédmódot egészen a rendszer végnapjaiig, sőt hatottak a közbeszédre még azt követően is.
II. November 4. után: megtorlás és a kontroll újjáépítése
3. A november 4-i szovjet beavatkozás után hogyan épült újjá az állambiztonsági apparátus? Mennyiben beszélhetünk személyi, módszertani és működésbeli folytonosságról az előző időszakhoz képest?
A szovjet intervenciót követően az operatív állomány próbálta újra felvenni a munkát, ám a bizonytalan légkörben főként magánlakásokon – ahogy önéletrajzaikban később megfogalmazták – „illegalitásban” kezdték meg a szervezést. És persze voltak akik az új karhatalmi alakulatokhoz, az úgynevezett pufajkásokhoz csatlakoztak és nyílt akciókban vettek részt. Az új hatalom számára az reorganizálódó államvédelem egyszerre jelentett problémát és támaszt. Szélesebb társadalmi támogatottság hiányában Kádárék értelemszerűen nem vállalhatták fel az ÁVH rossz emlékű „örökségét”, viszont tagjaira szükségük volt a megtorlás végrehajtásához. Végül a rendőrségen belül szervezték meg az új politikai nyomozó részleget, amelybe lényegében a szolgálatra jelentkező összes államvédelmist átvették. Így a forradalmárok elleni hajsza és a vizsgálatok eszköztára is alapvetően kontinuus volt.
4. Hogyan azonosították azokat, akik részt vettek a forradalomban, illetve akiket később ellenzékinek tekintettek? Mekkora szerepet játszottak ebben a kihallgatások, fényképek, tanúvallomások, személyi dossziék és az informátori hálózatok?
A fegyveres harcban résztvevők azonosításában bizony jelentős szerepet játszottak, azt sok esetben megkönnyítették a róluk készített fényképek. A megtorlás politikai rendőrsége épp ezért vadászott a forradalom napjaiban készített magánfelvételekre, lefoglalta a hazai fotóriporterek képeit, de a fennmaradt mozgófilmeket és a külföldi folyóiratokban megjelent tudósítások illusztrációit is felhasznála az azonosításhoz (illetve az arra illetékes szervek az eseményeket ellenforradalomnak minősítő propagandához). A terhelő adatok gyűjtésében emellett, csakúgy, mint korábban, támaszkodhattak az újjáélesztett informátori hálózatra, a vizsgálatok során pedig a megfélemlített tanúk, a bitófa árnyékában kihallgatott gyanúsítottak vallomásira is.
5. Mondhatjuk-e, hogy a kezdeti nyílt megtorlás után a rendszer kevésbé látványos, de tartósabb megfigyelési és társadalmi ellenőrzési formák felé mozdult el?
A Kádár-rendszerrel kapcsolatos történészi viták gyakorta különböző fogalmak, úgymint a „konszolidáció”, a „gulyáskommunizmus”, a „legvidámabb barakk” érvényességének, indokolhatóságának kérdéseit vetik fel. Miként jeleztem, a diktatúrának fontos, de csak az egyik támasza volt a titkosrendőrség, amely valóban brutális erőszakalkalmazó volt, ám – a közszájon forgó megállapítással ellentétben – nem „mindenható”. Hiába próbáltak a Rákosi-korszakban a totális elhárítás jegyében „mindenkiről mindent megtudni”, hiába vezettek kartont közel 1,2 millió személyről (a felnőtt lakosság több mint 20 százalékáról), a társadalom teljes ellenőrzése lehetetlen küldetés volt. Épp ezért később az úgynevezett vonalas elv érvényesült, azaz a célzott megfigyelés, a jobban körül határolt „ellenséges csoportokba” való beépülés. Mindez szakszerűbb titkosszolgálati apparátust és kisebb létszámú hálózatot igényelt. Az 1956 előtti hagyományokkal való szakítást külsőségekben az jelezte, hogy a karhatalmat és a határőrséget nem az állambiztonság keretében szervezték újjá.
III. Informátorok, megfigyelés és egyéni felelősség
6. Hogyan működtek az informátori hálózatok, és mit tudunk arról, miért vállalt valaki együttműködést az állambiztonsággal? Inkább ideológiai meggyőződés, személyes érdek, félelem, nyomás vagy zsarolás játszott szerepet, vagy ezek általában összekapcsolódtak?
Az együttműködésnek lényegét tekintve a kérdésben említett három alaptípusa volt: azaz valaki önszántából jelentkezett, anyagi érdekeltség vezérelte vagy valamilyen kompromittáló cselekedete miatt kényszerűségből vállalta el a feladatot. Ezek a kategóriák persze a gyakorlatban néha nem különültek teljesen egymástól. A titkosszolgálatnak idővel az volt az érdeke, hogy a „hazafias alapon” vállalkozókból legyen több a rendszerben, hiszen a bezsarolt ügynökök bizonyára kevésbé voltak lelkes „adatszállítók”, mint azok, akik erre a munkára saját elhatározásukból jelentkeztek vagy egy normál hangvételű elbeszélgetés után ráálltak. A kényszerből csatlakozók sokkal gyakrabban dekonspirálták magukat és az információik is kevésbé lehettek értékesek. A tartótisztek is egyre inkább arra törekedtek, hogy jó viszonyt alakítsanak ki az ügynökeikkel.
7. Amikor ma egy történész egy informátori jelentéssel találkozik a levéltárban, hogyan kell azt értelmeznie? Mennyiben tartalmazhat valós tényeket, és mennyiben torzíthatják túlzások, előítéletek, személyes érdekek vagy nyomás alatt született állítások?
A rendszerváltás után sokan tévedésbe estek, sőt néha tévedésben vannak napjainkban is, és egyfajta csodavárással tekintettek/tekintenek a levéltárban őrzött titkosszolgálati iratokra. Azokat olyan objektív forrásként értékelik, amelyekből tűpontosan rekonstruálhatók az egykori tabutémák, az elhallgatott históriák és a háttérben zajló játszmák. A mindeneken felül álló „igazságtartalmat” az is indokolja számukra, hogy e dokumentumokat sokáig féltve, lakat alatt őrizték.
Én azt javaslom, hogy aki a kezébe veszi, olvassa az ilyen típusú forrásokat, tartsa szem előtt, hogy ezeket az iratokat mindig valamilyen politikailag motivált érdekből, „operatív céllal” hozták létre, egy sajátos „állambiztonsági” nyelv szókészletével. Végső soron a politikai rendőrség által keletkeztetett dokumentumok mindegyike elsősorban magáról a szervezetről, annak működéséről szolgáltat adatokat.
8. Visszatekintve erre az időszakra, hogyan kellene a társadalomnak és a mindenkori kormányzatoknak megítélniük azok felelősségét, akik együttműködtek az állambiztonsággal? Mennyiben kell az olyan cselekedeteket, mint mások feljelentése, megfigyelésében való részvétel, illetve szakmai, társadalmi vagy lelki károkozás, az adott rendszer működésének részeként értelmezni, és hol van az a pont, ahol a történelmi magyarázat már nem válhat az egyéni felelősség igazolásává vagy kisebbítésévé?
Történészi pályám során én sohasem moralizáltam és nem ítélkeztem. Bizonyára egy országrontó diktatúra szereplőire nem lehet és nem is kell pozitív hősként tekinteni, de abból sem származik semmi jó, ha minden pillanatban negatív szűrőn keresztül tekint rájuk a tudomány képviselője. Hitem szerint a történész gondolatait, tollát a múltbéli történések megértése iránti vágynak kell vezetnie. Annak idején én is bizonyára egészen más biográfiát írtam volna Péter Gáborról, az ÁVH hírhedt parancsnokáról, ha végig az lebegett volna a szemem előtt, hogy „egy szadista állat”. Ez számomra inkább megoldásra váró problémaként jelentkezett: miért is terjedt el ez a nézet? Nosza, nézzük meg, mit lehet az életéről, az őt ért hatásokról, az öt körülvevő világról, az erőszakkal való kapcsolatáról kideríteni!
Embertársaimnak, köztük a politika képviselőinek egy tanáccsal szolgálhatok. Mielőtt hirtelen véleményt alkotnának mindig tegyék fel azt az egyszerű kérdést: Miért történhetett úgy ahogy? S ha adnak maguknak egy kis időt és fellapoznak történeti munkákat, megismerve az adott tettek társadalmi, politikai kontextusát, akkor bennük is jóval árnyaltabb kép fog kialakulni, amellyel felvértezve megalapozottabb véleményt fogalmazhatnak meg. Higgyék el, a történész egy szakma! Érdemes úgy is tekinteni rá.
9. Történetileg meg lehet-e különböztetni azt, aki meggyőződésből működött együtt, attól, aki személyes előnyökért, illetve attól, aki fenyegetés vagy kényszer hatására tette ezt? Lehetővé teszik-e a levéltári iratok, hogy ezeket a különbségeket kellő biztonsággal megállapítsuk?
Az ügynökökről számon tartották a beszervezés körülményeit, de mint már jeleztem, ezek a kategóriák összemosódhattak. Az állambiztonság célja idővel ugyanis az volt, hogy olyan képet alakítson ki magáról a belügyi és a politikai vezetés felé, hogy hálózati személyeinek többsége „hazafias és lojális” alapon vállalja az együttműködést. Ha például valakit egy vétség miatt (pl. valutaügy) beidéztek a rendőrségre, majd egyszer csak megjelent egy állambiztonsági tiszt és felajánlotta neki, hogy elnézik ezt a „kis botlását” amennyiben aláírja a beszervezési nyilatkozatot, és ebbe az illető ott beleegyezett, akkor nem kompromittáltként vették nyilvántartásba, hanem mint, aki önkéntesen csatlakozott.
IV. A nyílt megtorlástól a Kádár-rendszerig
10. A Kádár-rendszer megszilárdulása után milyen valós mozgástér maradt az ellenzék és a disszidencia számára? Hogyan változott a megtorlás az 1956-ot közvetlenül követő évekhez képest?
Az ellenzék Magyarországon egészen az 1980-as évekig komolyabb szervezeti formát nem öltött, nem ölthetett. Működési terepeit a magánlakásokon való összejövetelek, a szamizdatok, illetve a legális folyóiratok szerkesztőségei, művelődési házak, oktatási intézmények jelentették. Velük szemben az elhárítás az 1960-as évektől alapvetően megfigyelésre, lehallgatásra, ügynök beépítésére és rajtuk keresztül a csoportosulásaik bomlasztására irányult.
V. A levéltárak, az emlékezet és a demokratikus felelősség
11. Az egykori állambiztonsági iratok újabb megnyitása és nyilvánosságra hozatala kapcsán mit remél attól, hogy milyen új ismeretekhez juthatunk? Fennáll-e annak a veszélye is, hogy egy név puszta megjelenését egy dossziéban kiragadjuk a kontextusából, és téves következtetéseket vonjunk le?
Először is szögezzük le (és ez nagyon-nagyon fontos!), hogy az állambiztonsági iratok nyilvánossága Magyarországon lassan három évtizede biztosított. Az érintettek, hozzátartozóik és a kutatók eddig is felkereshették a Történeti Hivatalt, majd 2003 óta annak utódintézményét, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát (ÁBTL). Sőt egy ideje már a hozzánk fordulók online is olvashatják a számukra előkészített dossziékat, dokumentumokat. Az őrzött iratanyag mennyiségéhez viszonyítva a legtöbb egyéni betekintést és kutatási kérelmet ebben a közgyűjteményben kezelik. Az új törvény most fontosabb változást hozott azzal, hogy a hozzátartozók és a kutatók körét kiterjesztette, felgyorsítja az 1990-ben a titkosszolgálati utódszervezetek által az állambiztonsági irattárból kiemelt azon dokumentumok átadását a levéltárba, amelyek titkosságának fenntartása már nem indokolt. Mindezek mellett megteremtette a jogi lehetőségét az ügynökökkel kapcsolatos adatok online közzétételéhez, ezeket lehet majd elérni a nyitottaktak.hu weboldalon.
Ugyanakkor a kérdésben jelzett veszély nemcsak fennáll, de egészen biztosan számolhatunk vele. Főként azért is, mert sok hálózati személy esetében az ügynöki nyilvántartás alapadatain túl nem állnak rendelkezésünkre a beszervezésük körülményeiről szóló dokumentumok és/vagy az általa készített jelentések. Nem beszélve arról, hogy a most tömegesen nyilvánosságra hozott, bárki számára elérhető adatok jelentős része elhunyt személyt takar. Azaz ők már nem tudják el- vagy megmagyarázni, hogy miért is tették azt, amit, miért is kerültek annak idején ilyen helyzetbe. Persze a félreértések és a téves következtetések lehetősége akkor is fennáll, ha fennmaradt többoldalnyi dokumentáció. Például a korábban jelzett, állambiztonsági szövegekre jellemző nyelvi, formai sajátosságok miatt, amit egyszerűen azok, akik nem „ebben éltek” vagy nem olvastak szakirodalmi feldolgozásokat, nem értenek vagy félreértelmeznek. Alapvető probléma mindezeken túl a diktatúra időszakára vonatkozó sajnálatosan széleskörű ismerethiány, aminek következtében a szóban forgó iratok értelmezési keretét pár közkeletű toposz, szlogen határozza meg, nem pedig – a legalább minimálisan elégséges – történelmi tudás. Holott a kommunista korszakkal kapcsolatosan temérdek szakpublikáció, könnyen elérhető ismeretterjesztő tartalom született… Tisztelet az olvasóknak!
12. Milyen felelőssége van egy demokratikus államnak ezzel a múlttal szemben? Elegendő-e az iratok megnyitása és a tények feltárása, vagy az államnak feladata az áldozatok nyilvános elismerése, a társadalmi megismerés elősegítése és az örökség intézményi feldolgozása is?
Véleményem szerint a mindenkori államnak a történelmi múlttal kapcsolatban az elsődleges feladata, hogy fenntartson kompetens tudományos intézményeket, az emlékezet megőrzésére hivatott közgyűjteményeket, kiállítóhelyeket. Természetesen ezen kívül is kijelölhet feladatokat és célokat, a szerencsés az, ha ilyenkor támaszkodik a történészek, levéltárosok, muzeológusok szaktudására, akik szintén eldönthetik: akarják-e, hogy támaszkodjanak rájuk.
VI. Összehasonlító dimenzió
13. Kutatói tapasztalata alapján vannak-e olyan mechanizmusok, amelyek különböző egypártrendszerekben ismétlődnek – például informátori hálózatok, megelőző megfigyelés, személyi dossziék, egyesületek, értelmiségi vagy szakmai körök ellenőrzése –, vagy különösen óvatosnak kell lennünk, amikor különböző országok és korszakok között párhuzamokat keresünk?
Nem óvatoskodni kell, hanem bátran belefogni ezekbe az összehasonlító vizsgálatokba, hiszen a represszió eszköztára a blokkon belül hasonló volt, mégis léteztek a közös jegyeken túl sajátosságok, egyedi mintázatok. Szerencsére folynak már ilyen kutatások, de feladatok még itt és másutt is vannak, hiszen a történelmi megismerés igénye folyamatos. Soha nem fog eljönni a pillanat, amikor azt állíthatja bárki is, hogy ennek vagy annak a problémának feldolgozása lezárult és társadalom ezzel vagy azzal végérvényesen „szembenézett”.
* Müller Rolf névjegye
Müller Rolf (Kaposvár, 1974) történész, doktori disszertációját 2007-ben védte meg. 1998 óta a Történeti Hivatal, majd az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) tudományos kutatója; a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is oktat. Kutatásainak középpontjában a második világháború utáni magyar politikai rendőrség története, valamint a fényképek, a helyszínek és az emlékezet kapcsolata áll. Több 1956-os tematikájú fotókiállítás szervezője. Fontosabb kötetei a Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban (2012) és az Az erőszak neve: Péter Gábor – Az ÁVH vezetőjének élete (2017).
Kövesse az „1956 – 70 évvel később” különszámot
Kérje e-mailben a Hungría Hoy különszámának új írásait az egész hét folyamán.
Különszám | 1956 – 70 évvel később
Ez az írás a Hungría Hoy 1956-os magyar forradalom 70. évfordulójára készülő különszámának része.
Nyitókép: az ÁVH egykori székháza a budapesti Jászai Mari téren, 1956-ban. FOTÓ: FORTEPAN / Nagy Gyula, 40191. kép, CC BY-SA 3.0.
Pingback: Los archivos del miedo: Rolf Müller sobre la seguridad del Estado, la represión y 1956 - Hungría Hoy